ÉlettörténetIsmered Maugli történetét? Hát persze, mindenki ismeri. Gyerekkorban, úgy 7-8 évesen én imádtam a Dzsungel Könyvét, színházba jártunk anyámmal és apámmal. A gyermek, akit farkasok neveltek fel, majd visszakerült a népéhez. Csodálatos történet, és a valóságban is történt már ehhez hasonló.
Valahogy hasonlítok ehhez a meseszereplőhöz. Mármint azon kívül, hogy családommal esténként átalakuláson vettünk részt. Eleinte csak szüleim, majd az ösztönöktől és akarattól küzdve magam is. Az eldugott kis farmon volt tér és rejtekhely, utóbbiról jó sokáig nem értettem, miért kell.
14 körül lehettem, mikor füstszagra figyeltem meg lecke írás közben. Pár másodperc múlva anyám rontott a szobába, karomnál fogva rángatott ki a házból, miközben a rejtekhelyről kiabált. Megijedtem, főleg, ahogy a lépcsőn lesietve láttam, hogy a fél ház lángokban áll, a tűz pedig hangosan ropog, pattog az apám által épített fa falakon. Meg se fordult a fejemben, hogy ellenkezzek.
"Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Érted megyünk!" ragadta meg apám a kezem és a rejtekhely felé taszajtott.
Majdnem elestem, de megtettem: rohantam, mintha csak az életem múlna rajta.

A rejtekhely egy fatörzsben volt, mint valami rókalyuk, nagy gödröt ástunk alá és levelekkel fedett palló volt a teteje. Lemásztam, becsuktam, és vártam.
És vártam, és vártam. Egészen estig. Akkor aztán muszáj volt kimásznom, mert ha lent változok át, akkor nem fogok tudni kimászni.
Amint túl estem a fájdalmakon, visszaügettem a majd fél kilométerre lévő házunkhoz, amiből már csak szén és hamu maradt. A szüleim, de még a holttestük se volt sehol.
Eltűntek.
Én pedig féltem. Rettentően. Az egyik megpörkölődött bokorból neszt hallottam, és már futottam is a másik irányba, ahogy csak a lábam bírta.
Hajnalodott, mire megálltam. Kimerültem, fáztam, éhes voltam. Visszaváltoztam, és a közeli kisvárosban próbáltam ételt lopni magamnak.
Sikerült, de majdnem elkaptak. Rám hívták a rendőrséget, tudtam, hogy itt keresni fognak.
És jöhetne a kérdés, hogy "Na de Mézike, mi a fenéért nem kértél segítséget?" És a válaszom a mai napig az, hogy szerinted ki fogadna jól éjjel egy kiscsikót a házában?!
Senki. Erre nagyon gyorsan meg lettem tanítva és arra, hogy bizalmatlan legyek bárkivel szemben. Ez pedig nőtt az évek során. Hamarosan rájöttem, hogy a kisvárosi csövezés az egyik legrosszabb dolog. A farmon szabad voltam. Ott nem néztek ki egy lovat. Úgy hogy fogtam magam és tovább vándoroltam. Mezőkön, fák között nyargaltam, egyedül, de szabadon. Egy idő után nem hiányzott a narancslé és a főtt étel, megvoltam azzal, amit találtam. Végül már vissza sem változtam, lassan a nevem emlékére is köd borult.
Elteltek az évek, és egyre vadabb lettem. Egyre jobban elszigetelődtem a társadalomtól, és egyre jobban kedveltem a természet társaságát. Őzek, szarvasok, és egy távoli lovarda környékén élő más, különleges lények, melyekről addig sose hittem, hogy léteznek.
Láttam errefelé embereket, és néha a kiengedett lovaikkal nyargaltam, ismerkedtem, de velük soha. Ha megközelítettek, elszaladtam. Hallottam, értettem minden szavukat, és ha nem is voltak ellenségesek, nekem nem volt mit mondani nekik. Nem akartam, hogy tudják, mi vagyok. Sose változtam vissza önként, s ha hajnalonként meg is történt, amint felébredtem, újra átváltoztam.
Hogy mi történik majd, kiderül. Egy vadembert, egy vadlovat nehéz megközelíteni. Egy közös cél, egy közös pont azonban segítség lehet... Sose gondolkodtam el rajta: más is lehet olyan, mint én?