ÉlettörténetKezdem úgy, mint a legtöbb történetet. Harmincnyolc éve élek ezen a földön. A szüleimet sosem ismertem igazán. Örökbeadtak valamikor születésem után. Nevelőszüleimnek alig két évvel késöbb saját gyermekük született, nem tudtak mindkettőnkről gondoskodni, nem volt kérdés, nekem mennem kellett. Persze fiatal voltam, nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Abban a két évben, szüleim még érdeklődtek irántam, sőt, mondták a nevelők is, hogy meg is látogattak, de miután a nevelőintézetbe kerültem, egy-két évig még kaptam képeslapot a születésnapomon, karácsonykor és ennyi. Soha többet nem hallottam felőlük.
Mindennek ellenére csodás gyerekkort tudhattam magam mögött. Az intézet igazgatója felfedezte a küzdősportokban tanusított rendkívüli tehetségemet, vagyis ahogy ő nevezte, így mindent megtett, hogy segítsen. Kedveltem a férfit, apám helyet apám volt mindig is.
Ahogy teltek az évek és lassan felnőttem, elkezdtem elkanászodni. Tizenhét éves koromra megismerkedtem egy igazán gyönyörű lánnyal, aki eleinte nem kimondottan rajongott értem, de szerencsére, voltam olyan makacs, hogy nem hagytam eltűnni, így esett meg, hogy megesett, szó szerint.
A szülei nem voltak túlzottan elragadtattva, hogy kislányuk ilyen fiatalon anya lesz, de személyem szerint, valamiért sosem ágáltak, amit nem értettem, hiszen mégis csak megrontottam egyetlen pici lányukat. Sőt korai unokával ajándékoztam meg őket.
Kisfiunk születése után, ragaszkodtak a házassághoz is, majd mikor a mennyegző lement, az újdonsült nagyszülők egy bombát dobtak közénk, miszerint ha már van férje az ő pici lányuknak, akkor itt az ideje, hogy mi gondoskodjuk a lovardáról. Aznap este még sok més furcsaságot is elmondtak a helyről, ami persze tönkre is tette a nászéjszakánkat. Valahogy ilyen tájt találkoztam először feleségem egy barátnőjével és bár házasság ide, gyerek oda, bennem mégis csak élt még a fiatalkori őrültség, elkezdtem csapni neki a szelet, ami egy újabb gyermekáldással végződött. Persze mindketten szégyeltük magunkat, de tudva a lány titkát, nem vetethettük el a babát, így arra a döntésre jutottunk, hogy el kell mennie.
Talán mindez úgy hangzik, mintha teljesen félválról vettem volna mindent, pedig nem. Igenis szerettem a feleségem, de éreztem valamit a másik iránt is, a gyerekeimet meg annál jobban imádtam, és pont ezért nem mondhattam el senkinek sem az igazságot. Alig egy évvel késöbb a fiam annya egy betegségben elhunyt, így rám maradt minden szülői és lovardai teher. Tudtam jól, bármennyire nem szerettem feladni, hogy mindezt nem tudnám végigcsinálni, ezért visszahívtam azt a nőt, aki időközben lányt szűlt nekem. Ő lett az asszisztensem, de ez persze csak az apósomék felé. Számomra inkább ő a főnök és én vagyok az asszisztens, hiszen ő sokkal többet tud a lovarda irányításánál, mint én.
A nő segített nekem a gyerekekkel, a lovardával és éltük a mi kis családias életünket, annak ellenére, hogy senkinek sem beszéltünk arról a bizonyos éjszakáról, de még egymásnak sem.
Jól tudom, hogy valamikor eljön az a pillanat is, de nem várom. Nem vagyok rá felkészülve, és bár úgy neveltem mindkét gyereket, mint a sajátomat, mégis fáj, hogy Madeline nem tudja az igazságot.