ÉlettörténetAbigail Lechart világ életében értett ahhoz, hogy rejtse el az avatatlan szemek elől azt az apróságot, ami igazából az egész életét körül ölelte. Sokan azt hiszik, hogy az unikornisok és a pegazusok csak a mesékben léteznek, abba meg még csak bele se gondolnak, hogy ezeken felül létezik egy maréknyi ember, aki olyan, mint Abigail Lechart.
Ezzel nem volt tisztában Daryl Benett sem, aki szinte azonnal beleszeretett a pincérnőbe. Esküvő volt, marha nagy esküvő, és jöttem én: Charlotte Delia Benett. A Deliat nagyon utálom, az olyan hercegnős, na, nem mintha a Charlotte nem lenne az, de lehet legalább becézni úgy, hogy az menő legyen. A fent szereplő két delikvens lennének a szüleim, látszólag semmi extra. Egy férfi és egy nő. Egy nő, aki képes lóvá alakulni, egy férfi, aki szintén egy kisebb emberek alkotta csoportba tartozik. Vadászok, így hívják magukat. Igen, ez még így rendben is lenne, de láttál te már olyan mesét, ahol minden mindvégig rendben volt?
Tizenhárom voltam, mikor anyám elment dolgozni, és nem jött többet haza. Tragikusnak kellene lennie, valójában egy infarktus okozta a végét. Az pedig, mint tudjuk, derült égből villámcsapásként szokott érkezni.
Tizenhétvoltam, egy májusi éjszaka történt, mikor anyám átka elért engem is. Nem szószoros értelemben vett átokról van szó, nem is tudom igazán annak venni, hisz lóként ügetni legalább annyira szeretek, mint futni. És ennek az átoknak köszönhetem Madst, az egyetlen és legjobb barátnőmet. Ő is olyan, mint én, ez hamar kiderült, és tanultam is tőle, és segített, de még mennyit. Fájt, piszkosul fájt minden egyes átváltozás, és ő sose cikizett a könnyeimmel, vagy az ordításaimmal, hisz pontosan tudta, mit élek át.
Azt viszont egyikünk se tudta, hogy a családom, mit lép erre. Düh, harag, kapzsiság. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy a tulajdon apám, egyszer csak ellenem forduljon. Megszöktem. Tizennyolc évesen elhagytam a fészket, ami nekem a biztonságot jelentő otthon volt, és elhagytam azokat az embereket, akikért tűzbe mentem volna. És nem volt elég. És üldözni kezdtek, csupán azért, mert egy férfi úgy gyűjti a hozzánk hasonlókat, mint más a tazokat. Nem akartam nála kikötni, azt se akartam, hogy Mads miattam kerüljön a kezei közé.
A lovarda. Az volt az, ami menedéket adott nekünk. És Edward. Azt nem tudom, barátnőm miként szerzett tudomást a helyről, de nem is érdekelt. Miután belenéztem azokba a szemekbe, már semmi sem érdekelt, úgy éreztem, megnyugodhatok. Emlékszem, mikor Mads bemutatott, úgy szorítottam a kezét, hogy csodálom, hogy nem tört el. Hogy kellett egy hónap is, mire hozzászóltam Edwardhoz, csak mert minden idegenhez így viszonyulok. Ki kellett volna nőnöm, de nem sikerült. Emlékszem, mennyire zavarban voltam, mikor a férfi szeme előtt változtam át, és mennyire féltem attól, hogy láncra ver, és odaad egy gyűjtőnek. Nem történt meg. És én már öt éve a lovardában élve, gondozom azokat a lényeket, akiket nem láthat meg bárki, én viszont az összeset imádom.