ÉlettörténetSosem tartottam magam különösen lóbolondnak, egyszerűen csak kellett valami sport, ami leköti a mozgásigényemet és elég sznob a szüleim nagy presztízséhez mérve. Így aztán előbb díjugrató lettem, majd az első nagyobb esésemet követően apám hónapokra eltiltott a lovaglástól. Szerencsére meg tudtam lágyítani a szívét annyira, hogy díjlovagló leckéket vehessek. Szerettem a lovakat és idővel a lovaglás az életem részévé vált, így amikor eldöntöttem, hogy állatorvos akarok lenni, senki és semmi nem tarthatott vissza.
Kivéve a felvételi ponthatárok és a bürokrácia rendszere. Elbuktam az egyetemet, de lovasedzőnek felvettek, így abban helyezkedtem el, a gyakorlati éveimet pedig egy szerencsés véletlen folytán Millerék farmján tölthettem le. Edward Miller ugyan nem tartozott szerény karrierem legkedvencebb főnökei közé - az első néhány hétben meglehetősen gyűlöltem őt -, azonban életem legszerencsésebb fordulataként és legjobb döntéseként tartom számon, hogy utálatosságom ellenére ő mégis kitartott mellettem. Neki köszönhetően váltam azzá a szakemberré, akit később felvett teljes állásba. Neki köszönhetően vagyok most, lassan 9 évvel később az, aki - és persze ő ismertette meg velem a titkot is.

- Amikor azt mondtad, szükséged van a segítségemre, nem éppen erre gondoltam. - Bárcsak ez lett volna az első reakcióm, amikor megláttam azt a sérült unikornist! Valójában elájultam, elterültem a szalmán és úgy kellett visszapofozni belém az életet, utána pedig órákig csak hebegni és habogni voltam képes. De ha visszapörgethetném az időt, biztos valami ilyesmit mondanék, hiszen persze, elvégeztem azóta egy terapeuta képzést, de ott lovakról tanultunk. Oké, hogy csak egy szarvval több, de könyörgöm! - Ha megérintem a szarvát, hercegnővé változtat? - Akkoriban gyakran morfondíroztam ezen, míg a Doki által előírtak szerint tréningeztem a kancával. Ma már tudom, hogy sajnos nem, viszont könnyen megszúrhat, ha túlságosan óvatlan vagyok. A pegazusok pedig (merthogy igen, azok is léteznek), makacs egy jószágok, és legalább három megtermett felnőtt férfi kell hozzá, hogy lefogják, míg kötést cserélünk a szárnyán. Kivéve egy ifjabb csikó, ő valamiért elsőre hagyta magát nekem (talán a barnákra bukik?).
Manapság olyan természetességgel beszélek a különleges lovakról, mintha teljesen a hétköznapi életem részévé váltak volna, pedig eleinte rettegtem tőlük. Hiába néztem órákon keresztül, hogyan ápolja őket a Doki, hiába bólogattam szorgosan a kiadott instrukciókra, hiába töltöttem hosszú napokat velük télen, nyáron, sötétben és esőben, hiába cserélgettem a borogatásokat, kentem a gyulladt izületeket, erősítettem a megterhelt izmokat, valahogy idegennek éreztem magam köztük. Néhány év alatt azonban a világom részévé váltak - vagy talán hagyták, hogy én lépjek be az övékébe? Sosem fogom megtudni.

Természetesen mohón őrzöm a titkot, noha apámnak biztos leesne az álla, ha tudná, miért ragaszkodom annyira a lovardai munkámhoz. Ezzel jobban tudna dicsekedni a barátai körében, mint a lovas trófeáimmal, Isten ments azonban, hogy valaha is kiadjam a titkot. Végtére is ez a lovarda sokkal többet adott számomra, mint amit valaha is viszonozhatnék: szenvedélyt és családot.

És rengeteg, rengeteg fizetés nélküli túlórát.