ÉlettörténetMár gyerekkorom óta imádom az állatokat. Emlékszem, ahogy anyáék olyan áhítattal mesélték, hogy bármikor amikor kérdezték, mit vegyenek nekem, állandóan állatot mondtam. Hol cicát vagy kutyát kértem, hol lovat vagy tigrist. Sajnos, szüleim nem voltak soha eleresztve pénzzel, így egyiket sem kaphattam meg, csak azok kitömött mását, vagyis plüssöket. ám anyáék addig-addig spóroltak a tuttom nélkül, míg nem sikerült beiratniuk engem a közeli lovardába, hogy lovagolni tanulhassak. Életem egyik legszebb napja volt. Az oktatóm szerint, gyorsan belejöttem, már-már agyon dícsért, mindig azt hangoztatta a szüleimnek, hogy nyeregbe születtem. Könnyen megértettem a lovakat és ők is engem. Még a legveszélyesebb lovat is olyan egyszerűen ültem meg, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Tizennégy éves koromban vettem rész az első díjlovagló versenyemen, ahol mondjuk csak harmadik helyet értem el, de szüleim és oktatóm, olyan büszkék voltak rám, hogy ez inspirált abban, hogy ne hagyjam abba. Az évek folyamán, egyre több versenyen vettem részt és egyre több szallagot is vittem haza. Mindemellett, a pénzt, amit a helyezésekért kaptam, adományként odaadtam a helyi állatmenhelynek és a lovardának. Sosem éreztem úgy, hogy nekem kellene bármi más, kivéve egy saját ló. Addig a lovarda barna Babáján lovagoltam, de nem bántam, hiyszen imádtam őt, és mondhatom, hogy ő is engem. Jól összeszoktunk, tökéletes párost alkottunk, de mindig is szerettem volna egy saját lovat, de ez is gyorsan megváltozott, mikor alig tizenhat éves koromban, én magam változtam át lóvá, a szüleim szeme láttára, akik majdnem rám hívták a rendőrséget a mentőket, de még a papot is.
Persze egy idő után, hozzászoktak a dologhoz és mindenben támogadtak. Én magam is gyorsan hozzászoktam és szinte minden átváltozás után, szárnyaltam a boldogságtól, persze, amint sikerült a fájdalmamon túl tenni magam.
Akkoriban nem tudtam kiélni magam lóként a belvárosi lakásunkban, de szüleim ebben is segítettek. Egy időben mindig elvittek a lovardához közeli mezőre, hogy ott rohangáljam ki magam, aztán úgy gondolták, hogy talán ki kellene költöznünk a város szélére.
Természetesen szárnyaltam a boldogságtól, alig vártam már, hogy költözzünk, de akkor véget ért a tömör gyönyör.
Édesanyámnál rákot diagnosztizáltak. Másfél évig erősen, kitartóan küzdött, de sajnos a betegség győzött felette. Apám minden szabadidejét beleőlte az ápolásába, miközben engem továbbra is támogatott a versenyekben. Kimerült és beteg lett ps is. Anyám halála olyan szinten megviselte, hogy egy idő után, nem volt képes gondoskodni kettönkről. Alig tizennyolc éves koromra, nekem kellett átvennem a háziasszony szerepét és gondoskodnom apámról. A lovardában kaptam állást is. Eleinte csak a boxokat takarítottam, mostam, etettem, aztán elkezdtem gyerekeket oktatni, majd végül lovakat edzeni. Az iskolát nagy nehezen be tudtam fejezni, bár az átlagom nem volt a legrózsásabb, de mindennek ellenére elvoltam. Húsz éves koromig vigyáztam apámra és dolgoztam a lovardában, mígnem a lovarda csődbe ment, apám pedig kijelentette, hogy beköltözik egy otthonba, hogy végre élhessem az életem.
Nem voltam elragadttatva az ötlettől, de sikerült meggyőznie. Elhatároztam hát, hogy keresek egy másik lovardát, ahol csinálhatom azt, amit eddig, hiszen szerettem ezt a munkát. Így bukkantam rá Paradise-ra is, Wilmington mellett. Gyorsan találtam is egy közeli albérletet, amit biztos volt, hogy felvesznek.
Nagy megelepetésként ért, mikor kiderült, hogy nem csak én vagyok itt az egyetlen, aki képes átalakulni, sőt, sok ifjú alakváltóval találkoztam itt, akik mind segítségért jöttek ide. Gyorsan megkedveltem a helyet és imádom a munkámat is.