ÉlettörténetMit is mondhatnék magamról... 1981ben születtem, Marcus és Solveig Dawson harmadik gyermekeként. Én még az Alaszkai Moose Creekben láttam meg a napvilágot, hét éves voltam mikor Fairbanksbe költöztünk, mindegyikünk, kivéve a legidősebb bátyám, ott folytatta a sulit/ovit. Apám aranymosó volt, ritkán láttuk, de mindig szurkoltunk hogy nagy zsákmánnyal érjen haza. Anyám 17 volt mikor a bátyámat szülte, nem végzett el semmilyen iskolát, így csak egy közeli farmon dolgozott fejőnőként, segítőként, utána Fairbanksben takarítónő lett belőle. Ő és a családja Norvégiából vándoroltak be Amerikába, miatta tudok norvégul, bár a tudásom mostanra jócskán kikopott.
Miután Fairbanksbe költöztünk, rá nem sokkal rájöttünk mi volt az oka - született egy öcsém, így már négyen voltunk testvérek, ami nem volt jó a családi kasszának, anyám új munkahelyet keresett, apám viszont nem votl hajlandó felhagyni az aranymosással - a családja már negyedik generációs aranymosó. Ötödikként csatlakozott a szériához bátyám is, aki már tizenhat évesen otthagyta az iskolát és apám mellé szegődött. Nővérem elvégzett valami iskolát, de tizenkilenc évesen lelépett valami pasival, azóta hírét sem hallottam, öcsémet pedig hátrahagytam amikor elhagytam Alaszkát. A családunk átlagos volt, bár a meglepigyerek után kissé érezhetően agresszívabb, nyomottabb lett a környezet. Anyám és apám is idősebbek voltak, kevesebb türelemmel egy gyerek felé, a kapacitás sem volt meg... Maradjunk annyiban hogy szegénynek még az orra alá is dörgölték hogy "nem kellett volna jönnie".
Az iskolai éveim érdemtelenül teltek. Én a csöndes, sarokban megbúvós könyvmoly voltam, aki kerülte a konfliktust, és szerencsére a konfliktus is került engem. A jegyeim nem voltak kitűnőek, de elég jók ahhoz hogy az egyetemet fontolgassam. Az két dolog miatt is megbukott végül, de a szándék megvolt. Voltak barátaim, de egyikük sem állt olyan közel hozzám mint Daniella. Sok időt töltöttünk együtt, nagyon sokat, rengeteg közös hobbi... A nagyon szoros barátság elkezdett átalakulni valami sokkal mélyebbé, mindketten féltünk kimondani, de így történt: Egymásba zúgtunk az évek alatt. Mondhatni jártunk, de teljes titokban, a közelünkben senki nem volt az elfogadó fajtából, nem mertünk megnyílni. Talán jobb is volt így, mert végül Dany így is felforgatta az életem.
Az első alakváltásom tizenhárom évesen esett meg, valamikor áprilisban. Akkor még féltem, nem tudtam mi történik, senkinek sem mondtam el. Napnyugta után történt, az egyetlen szerencsém az volt hogy akkor épp egyedül voltam otthon. Kétségbeestem, sokmindent eltörtem ahogy próbáltam felfogni mi történik. Ha nem lett volna időm kitakarítani és eltüntetni a nyomokat...
Soha senkinek nem beszéltem róla többet. Amikor második nap újra megtörtént, onnantól számítottam rá. Pizsipartis indokokkal leléptem otthonról, vagy csak szimplán bezárkóztam és kimásztam az ablakon. Hálát adtam az égnek amiért egyedül aludtam és a földszinten volt a szobám... Eleinte rettentő nehéz volt. Nem tartott sokáig, nyaranta sosem megy le igazán a nap, csak pár óra volt, mégis... Nem volt jó idő, nem volt váltás ruhám, rengetegszer fáztam meg, lettem beteg. Néha csak hajszálon múlt hogy lebukjak, nem egyszer kaptam szobafogságot amikor anyámék elkezdték észrevenni hogy esténként eltűnök. A jegyeim romlani kezdtek, fáradt voltam, ingerlékeny, paranoiás. Amikor rájöttem hogy magamtól is el tudom érni hogy alakot váltsak, gyakorolni kezdtem, háta megtanulhatom uralni valahogy. Muszáj volt, mert télen Alaszkában jóformán 4-5 óra a nappal. Az első pár hónapban szabadulni akartam tőle, de szép lassan ez lett az egyik legörömtelibb dolog az akkori életemben. Meg Dany. Ahogy az alakváltásommal kapcsolatos érzéseim változtak, úgy éreztem meg kell osztanom vele. Fontos volt nekem, és nagyon szerelmes voltam. Eleinte nem is volt gond. Jól fogadta, bár először piszkosul megijedt. Mindig imádta a lovakat, ez neki majdnem főnyeremény volt.
Amikor már azt hittem minden a helyére kerül, újra pofáraestem.
Szilveszterkor voltunk valami buliban Danyvel, alig múltam tizenhat, emlékszem. Én sose voltam nagy iszákos, csak két koktélt ittam, szédelgett a fejem és vigyorogtam mint a tök, de jól voltam. Bezzeg a partnerem leitta magát a sárga földig. Ezzel nem is lett volna kifejezetten gond, de az alkohol tompított az érzékeimen, és az addigi önkontrollom kiszaladt az ablakon. Éreztem ahogy a hátamon végigfut a hideg, az izmaim remegni kezdenek, még annyi időm volt hogy szóljak Danynek mielőtt kirohantam.
Ami ezután történt arra nem voltam felkészülve. Dany, mint utólag kiderült részegen szétkántálta hogy menjünk utánam mert "olyat fognak látni hogy beszarnak", és így nagyjából egy iskolányi diák plusz tanár és néhány felnőtt látta ahogy a parkoló végében összeesek és átváltozok. Az alkohol lóként is bennem volt, botladoztam, elestem. A népek úgy vetették rám magukat mint a hiénák a döghúsra, isten tudja hányuknak törtem el valamelyik csontját mire sikerült kiverekednem magam közülük. Ütöttek, vertek, démonnak neveztek, többen Istenhez fohászkodtak, imádkoztak, vagy csak eszelősen sikoltoztak. Elrohantam. Nem mertem hazamenni, napokig lóként bújdostam a közeli erdőkben, várva hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Nem tették. Keresőcsapatok elől menekültem, üldözött vad lettem. A saját házunkba be kellett törnöm, összeszedni egy kevés holmit magammal, hátrahagytam egy üzenetet, és eltűntem.
Talán hónapokat töltöttem ló alakjában, néha napokig nem aludtam, csak mentem. Nem tudtam hová, miért, mi hajtott előre. Céltalan voltam, csak egy új otthonra vágytam, ahol nem szúrnak hátba...
Sok holdat láttam felkelni, a sarki fény kísért rettentő sokáig, kerültem az utakat, a településeket ameddig csak lehetett, északon egy magányos ló igen feltűnő látvány. Aztán valahol bbelebotlottam egy csapatnyi vadlóba, talán musztángba. Azt hiszem ez már Amerikai területen volt, nem vagyok benne biztos. Velük tartottam, el is felejtettem a célom, az irányt, hogy ki is vagyok...
Csak akkor szakadtam le tőlük mikor megpróbáltak engem befogni a ménesből. Más voltam, kisebb, gondolom ritkaság. Majdnem meg is lőttek, azóta egy vékony heg a vállamon mutatja a szerencsémet.
Szabadságom így sem tartott soká, amikor kimerülten összerogytam, elkaptak. Követték a nyomaim, az ájult testem felpakolták egy kocsira és elvittek. Akkor nem tudtam hova megyünk. Egy boxban keltem, kikötve, szomjasan. Képekről ismerős volt a helyzet. Be akartak törni. Nem akartam megvárni, nem gondolkoztam logikusan, megrémültem... Megvadultam. Téptem a kötelékeim, ütöttem, rúgtam a falakat, és mikor valaki bejött hozzám hogy lenyugtasson, én.. Azt hiszem megöltem. Fellökhettem és rátapostam, nem tudom, a vérszagra emlékszem amitől pánikolva kitörtem az ajtót és futottam amerre tudtam, nem törődve semmivel, senkivel...
Lancaster, Pennsylvania.
Ide hoztak. Lóként az utakon nem sok esélye van az ember lányának, főleg nem ha még bevetik a helikoptereket is.. Muszáj volt visszaváltoznom. Kirámoltam a ruhaadományos dobozokat, gyűjtögettem amit tudtam, szó szerint koldusként tengettem a napjaim, pénzért kuncsorogtam. Próbáltam keresni egy helyet ahova mehetnék, így találtam rá a Paradise of Horses nevű helyre ami elvileg nincs innen messze és sérült lovakat is ellát... Nem tartott sokáig mire a kevés cuccommal útnak indultam, papírtérképeket bogozgatva, kérdezősködve hogy mégis merre van az arra. Amikor tudtam, lóként haladtam, de az itteni sűrű úthálózat miatt szinte alig volt lehetőségem önként alakot váltani. Nem tudom hány nap múlva értem el oda, többször megálltam kisvárosokban, kertvárosokban, néha az útszéli árkokban hogy pihenjek, rengeteget fogytam, messze nem az voltam aki régebben. Amikor megpillantottam a lovardát az volt életem legboldogabb pillanata, lóként indultam el a bejárat felé, de mintha a testem tudtára ébredt volna hogy elértem a célom, elhagyott az erőm, és összeestem a kapu előtt.
Sokáig nem akartam visszaváltozni, pedig az itteniek kedvesek voltak. Elláttak, etettek, lecsutakoltak, pár hét alatt majdnem teljesen megváltoztam. Már nem voltam annyira vékony, csapzott, az életörömöm kezdett visszatérni, a karámbeli lovakkal játszottam, a lovardába látogatókkal szemben egyre barátságosabb lettem.
Edward bukkant rám először emberként. Elmondta hogy vannak itt hozzám hasonlóak, elkezdtem visszailleszkedni az emberek közé. Edward párja, későbbi felesége egy tünemény volt. Mindketttejükkel nagyon jó kapcsolatba kerültem, de.. Egy idő után komolyabbra fordult. Ragaszkodó vagyok, talán emiatt, de... Megtörtént egy csúnya malőr... Azazhogy több is. Rosszul éreztem magam miatta de gyenge voltam, nem tudtam megálljt parancsolni az egésznek. Talán nem is akartam igazán.
Ezután jött a baj. Amikor nem sikerült alakot váltanom napokig, többszöri próbálkozásra se, tudtam hogy baj van. Nem szóltam senkinek, újra eltűntem, New Orleans felé vettem az irányt. Szakma és tapasztalat híján olcsó munkákat vállaltam, takarítottam, mosogattam, benzinkúton dolgoztam, amit csak találtam. Kibéreltem egy olcsó kis lakást, jogsit csináltam, mindent megettem hogy a körülményekhez képest normális helyre szülhessem a gyermekem.
Maddie Valentinnapon jött a világra, pici volt, de makkegészséges. Imádtam. Én csak alig múltam tizennyolc. Akkoriban volt egy pasim aki segített rengeteget, Maddiet a sajátjaként szerette, de nem tudhatta mi vagyok, ezúttal nem. Az alakváltások elkezdtek visszatérni, szakítottam vele. Kapcsolatból kapcsolatba ugráltam, kerestem Valakit aki segíthet, akivel élhetek, de csak nem sikerült. Ekkorra már sztriptízbárokban is dolgoztam, sőt... A testem is pénzzé tettem csak hogy a lányomnak mindent megadhassak amit kell.
Első osztályba került volna mikor váratlan hívást kaptam. Eddie lenyomozott. A felesége meghalt, egyedül maradt a fiával, a nyakába szakadt a lovarda vezetésének feladata.
Egyszerre örültem és vonakodtam, Maddie miatt viszont elfogadtam a kérdést, visszaköltöztünk Paradiseba.
A lányom tudta hogy váltó vagyok, de annál jobban örültem mikor róla is kiderült. A lovardát rendbeszedtem, igyekeztem a munkával foglalkozni és kizárni Edwardot, de ennél nehezebb dolgom sosem volt. A gyerekeink sosem tudták meg az affért, nem tudják hogy féltestvérek. Lassan pedig ideje lesz tiszta vizet önteni a pohárba, gyűlölök hazudni.
Egyre több alakváltónk lett, mentorálom őket, segítek amiben lehet, fizikai munkát alkalomadtán ugyanúgy végzek mint papírmunkát. Igyekszek "törleszteni", bár tudom, nincs miért. A lányom időközben kész nővé cseperedett, az én szemem fénye.
Úgy érzem minden amin keresztülmentem ide vezetett, hogy végre nyugodtan élhessek, azt csinálhassam amit igazán szeretnék, anélkül hogy a holnapon aggódnék.
Mindent a lányomért tettem, ezért - még ha nem is vagyok rá büszke - akár újra végigcsinálnám. Százszor is.